Elhangzott 1910. február 20-án, Dornachban – részlet

 

Ha egy antropozófus olykor felpillant hétköznapi tevékenységei közepette, és megkérdi: létezik-e valami a hétköznapi életen kívül, a mindennapi fáradozáson és terheken túl, valami, ami összefügg az emberi boldogsággal és az emberi törekvéssel; nos, erre antropozófusként bőséges választ tud adni. Tudja például, hogy mindazt, amit az antropozófia révén felvesz, nem azért veszi fel, hogy mintegy elfoglaltságot nyújtson lelkének amiatt, mert elégedetlen hétköznapi életével, hanem mert mindaz, ami az antropozófia felvételénél az érzésen halad keresztül, erővé alakulhat át a lelkében. Mindig képes arra, hogy azt mondja magának: mint ember még valami más is vagyok, mint az, ami a külső világban vagyok.

Az ilyen gondolatoknál mélyen lelkünkbe kell vésnünk azt, hogy emberként mindig két áramlatban állunk egyszerre: az egyik áramlat a mindennapi életbe állít bele bennünket, a másik révén a jövő egy birodalmába tekint fel a lélek, ezáltal válva képessé annak megértésére, amit az egész összefüggésében kell megértenie. Ez az eszme soha nem szabad, hogy ahhoz vezessen bennünket, hogy egy esetleg kevésbé vonzó foglalkozást kevésbé jelentősnek tartsunk a világ egésze szempontjából, mint egy másik hivatást. Tisztában kell lennünk azzal, hogy bizonyos szempontból a legkisebb és a legnagyobb elvégzett tevékenység is ugyanolyan fontos az egész számára. Az élet olyan, mint egy mozaikkép, amely az egyes kövecskékből tevődik össze. Az, aki egyetlen kövecskét illeszt bele, nem kevésbé fontos, mint az, aki kigondolta a mozaikkép tervét. Az isteni-szellemi világrend tekintetében a legkisebb éppen olyan jelentős, mint a legnagyobb. Ennek belátása megóvhat az életben könnyen felmerülő számtalan elégedetlenségtől.

Csak hogyha ilyen hangulatot ápolunk az életben elvégzendő dolgaink iránt, akkor adódhat számunkra helyes megértés a lelkünkben végzendő benső munka iránt. Csak ekkor viszonyulhatunk helyesen a legmagasabbrendű szellemi törekvéshez. Egy antropozófus számára az ilyesmi sohasem szabad, hogy puszta gondolattá, elméletté váljon. Jól teszi, ha belső elmélyedésében olykor tisztázza, milyen kevéssé felelne meg a nagy kozmikus rendnek, ha az életben elfoglalt bármely helyzetéből elégedetlenség fakadna. A világfejlődés egész lénye nem tudna saját medrében haladni, ha az életben látszólag legjelentéktelenebb dolgokat nem végeznénk el megfelelően. Így kapjuk meg a helyes érzéseket a lét nagy jelenségeivel kapcsolatban is. Csak ekkor világosodhat meg számunkra a következő mondat nagysága és jelentősége: azon túlmenően, amit a fizikai síkon képviselünk, a világ bölcsességének értelmében alakítsuk ki magunkból mindannyian a lehető legtöbbet. Az antropozófus fejlődést tekintsük szükségszerűnek. Némelyek ezt mondják: Mit használ az antropozófus fejlődés, ha nem tudom általa az életben hasznosítani magamat? – Gondoljuk meg azonban, hogy azt, amit az életben tennünk kell, azt életünk karmája meg fogja mutatni számunkra, amennyiben először megtanuljuk megérteni életünk karmájának jelzéseit. Nem az a feladatunk csupán, hogy ezt vagy azt megtegyük, hanem nekünk valójában az a feladatunk, hogy önmagunkból a lehető legtöbbet alakítsuk ki. Fel kell emelkednünk ahhoz a gondolathoz, hogy végtelen erők és képességek rejlenek bennünk, és ezeket nem szabad elveszni hagyni a lelkünkben. Azt, hogy az isteni-szellemi világrend mit kezd azzal, amit a lelkünkből kialakítottunk, rá kell bíznunk az isteni-szellemi világrendre. Hogyha dolgozunk a lelkünkön és figyelünk a karma jelzéseire, akkor meg fogjuk látni, hogy mit kell tennünk.

Ne gyártsunk elméleteket. Könnyen azt gondolhatnánk, hogy az a legjobb antropozófus, aki egy ideig dolgozik önmagán, majd utána külső, áldásos tevékenységbe kezd. Lehetséges azonban, hogy külső élethelyzetünk olyan, hogy nem tudjuk a világban érvényre juttatni azt, amit a lelkünkben megdolgoztunk. A létező leghelytelenebb gondolat, hogy csak az a jó antropozófus, aki a tanultakat a világban is érvényre juttatja. Előfordulhat például, hogy évtizedekig nem kerülünk abba a helyzetbe, hogy a bennünk lévő antropozófus impulzusból bármit is meg tudnánk valósítani. Azután esetleg összetalálkozunk valakivel egy pályaudvaron, és egy olyan fontos mondatot mondunk neki, amit különben nem mondhattunk volna. Ez az egyetlen cselekedet fontosabb lehet az élet összefüggése szempontjából, mint egy nagyszabású cselekedet. Tisztáznunk kell magunkban azt, hogy mit tehetünk, de azt is, hogy ennek a megfelelő órában történő alkalmazását majd a karma jelzése határozza meg.

 Fordította: Kótai Zita 

A „Krisztus megjelenése az éteri világban” c. kötetből.

GA 118

Genius kiadó, Budapest, 2012

Léleknaptár

Június negyedik hete
(12. hét, június 23-29.)

A világ szépség-ragyosgása
lélek-mélységekből kényszerít engem
hogy a saját-élet isten-erőit
világszárnyaláshoz eloldjam;
hogy magamat elhagyjam,
s a világfényben és világmelegben
keressem csak magam bizakodva.

 

Rudolf Steiner

Keresés